» Publishers, Monetize your RSS feeds with FeedShow: More infos (Show/Hide Ads)
Bentfekvős pszichoterápiás csoportok indulnak a Semmelweis Egyetemen pánikbetegeknek, depressziósoknak, borderline személyiségzavarban szenvedőknek, valamint külön pszichotikus betegségekben, szkizofréniában szenvedőknek.
Részletek a honlapjukon, itt: www.pszichoterapiasosztaly.hu
Ez itt reklám, csak beidézem a szórólapjuk szövegét, mert szerintem klassz ötlet, nyilvánvaló, hogy viselkedésterápiás módszerekkel kell fogyókúrázni és teljesen érthetetlennek tartom, hogy miért nem terjedt el ez már rég Magyarországon. Vagy elterjedt, csak én nem tudtam róla? Mindegy, itt van:
"Legkorszerűbb viselkedésterápiás módszerekkel működő testsúlycsökkentő csoport indul 2009 június végén a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékén (Budapest, VIII. ker. Tömő u. 25-29. III. em.). A 24 hetes program a bizonyítottan hatékony módszerek közé tartozik. Lényege a lépésről lépésre elv alkalmazásával, az étkezési magatarás változtatása révén hosszú távú testsúlycsökkentés elérése. A módszerrel a fogyókúrák következményeként fellépő jojóhatás (hirtelen fogyás-visszahízás) kiküszöbölhető.
18 és 60 év közötti, elhízással és túlsúllyal küzdő személyek jelentkezését várjuk Vizin Gabriella pszichológusnál a következő emailcímen: klinpszicho@kpt.sote.hu
Jelentkezési határidő: 2009. június 25. "
Na jó, idézek némi bizonyítékot, mert a 24 hét azért az két év*, arra nem megy el az ember csak úgy. Szóval a kognitív viselkedésterápia elég jól bizonyítottan működik az elhízás ellen. Ez azt jelenti, hogy valamennyi súlycsökkenést el lehet érni és megtartani, és fontos tudni, hogy kevés súlycsökkenés is radikálisan csökkenti a szív és érrendszeri betegségek kockázatát elhízásban. Azaz (a számokat most légből kapom, de nagyjából reálisak) ha valaki 160 kiló és azért nem kezd el fogyózni, mert száz kilót kéne lefogynia és az amúgyis tök reménytelen, akkor az téves hozzáállás; mert ha 160 kilóról lefogy 155-re, már az is jelentősen csökkenti a vérzsír- és vércukorszintjét, és növeli a túlélés esélyét. Tehát néhány kilós fogyásnak is örülni kell. De nem erről akarok beszélni.
Itt van például Rapoport és mtsai-nak remek kis randomizált, kontrollált vizsgálata, amelyben 63 elhízott nőt kezeltek hagyományos kognitív viselkedésterápiával vagy pedig módosított kognitív viselkedésterápiával, miközben mértek minden lehetséges dolgot (súly, vérnyomás, csípőkörfogat, vércukor, koleszterin, depresszió, élet-elégedettség, önbizalom, állóképesség stb.). Mindkét csoportban súlycsökkenést értek el és a többi mutató is javult, a résztvevők elégedettek voltak a kezelésekkel, sőt, mi több, egy évvel a kezelések után is még tovább fogytak. De ez persze csak egy vizsgálat, mi meg csak soknak hiszünk, úgyhogy nézzünk egy rendesebb metaanalízist is (a metaanalízis sok tanulmány eredményét összegzi, ezért annak jobban hiszünk).
Shaw és mtsai például 36 vizsgálat metaanalízisét végezték el, amiben összesen 3495 személy szerepelt, az már elég sok kövér ember ahhoz, hogy viszonylag valid következtetéseket vonjunk le belőlük. A legtöbb idézett vizsgálatban viselkedésterápiát alkalmaztak, illetve ennek mindenféle módosított vagy kombinált változatait, néhány kisebb vizsgálatban pedig hipnoterápia és relaxáció is előfordult. A viselkedésterápia önmagában szignifikánsan jelentősebb súlycsökkenést eredményezett placebohoz képest. A diétával és/vagy edzéssel kombinált viselkedésterápia volt a legjobb, ez még jelentősebb súlycsökkenést eredményezett, sőt, az ilyen kombinált terápia hatásosabbnak bizonyult, mint a diéta és/vagy edzés önmagában, viselkedésterápia nélkül. A relax és hipnoterápiákról nem volt elég adat ahhoz, hogy lényegi következtetéseket lehessen levonni.
Szóval sok gyümölcs, sok zöldség, friss levegő, mozgás, viselkedésterápia.
*24 hét az nem két év, hanem fél év, köszönjük a helyesbítést :) fájt a fejem, amikor írtam ezt a bejegyzést, mert épp jött az eső, és az ilyesmihez vezet. De a többi adatot jól írtam, tényleg.
Az alábbiakban a kognitív pszichoterápia során feltárható/kiértékelhető logikai hibák listája következik (cseresznyével), amely eredeti formában Judith Beck: Kognitív terápia kezdőknek és haladóknak c. könyvében szerepel. (Több más szerző kicsit eltérően fogalmaz, így van 5 és 22 itemből álló lista is, a lényeg kb ugyanaz mindenhol.) De először két mondatban bekezdésben, hogy mi is ez.
A kognitív terápia alapelmélete, hogy nem attól vagyunk depressziósak/szorongók, ami történik velünk, hanem attól, ahogyan értékeljük a történteket. Ugyanis sokan, sokszor hibásan értékeljük a történteket, valamilyen berögzött gondolkodási séma, vagy magyarul diszfunkcionális attitűd mentén. Például: Marikát szülei nem szerették, osztálytársai utálták, bátyja verte, így Marikában kialakul az a nézet, hogy "engem nem lehet szeretni". Ha ezt felnőttkorára is mint alapigazságot fogadja el, akkor nagyon nehezen köt majd kapcsolatokat, ugyanis bárki közeledik felé pozitív szándékkal, ő azt nem fogja észrevenni, hiszen őt nem lehet szeretni. Így végül egyedül, két macskával öregedik meg egy északnyugati fekvésű gázkonvektoros albérletben.
Időnként előfodrul, hogy a valóság ún. tényei nem passzolnak a diszfunkcionális attitűdjeinkhez. Például mi van akkor, ha az én sémám szerint "mindenben kudarcra vagyok ítélve", és akkor véletlenül ötösre szigorlatozom, sikerül a nyelvvizsgám, és olimpiai aranyérmet szerzek rúdugrásban. Vagy ott van Pista, aki évek óta rendületlenül és őszintén és levakarhatatlanul szereti Marikát, akit pedig "nem lehet szeretni". Ezeket az eseteket kognitív disszonanciának hívják: vagyis a Valóság Eseményei és a Diszfunkcionális Atiitűdjeim homlokegyenest ellenkeznek. Azonban profi szorongó ilyenkor sem esik kétségbe is kétségbe esik. Ha logikai hibákat használunk a gondolkodásban, akkor a tényeket meg lehet magyarázni úgy is, hogy azok passzoljanak az alapfeltevésekhez. Ezek a magyarázatok többnyire torzítások révén sikerülnek, és ezeknek a listáját fogom kifejteni alant, mivel megkértek rá odaát. Előző eseteinknél maradva: kudarcra vagyok ítélve; sikerül a vizsgám - az csak véletlen volt, nagyon könnyű vizsga volt, az egyetlen tétel húztam, amit tudtam, jó napja volt a tanárnak, nem is figyelt, alig kérdezett, ha tovább kérdez vagy mást húzok, akkor kiderült volna, hogy totál hülye vagyok és az is maradok örökké. Vagy Marikát nem lehet szeretni, de Pista beállít Valentin-napkor egy szekérderék virággal és elviszi Párizsba - csak akar tőlem valamit, érdekből teszi, a pénzemet akarja, a férfiak mind ugyanazt akarják, csak le akar filmezni szex közben és feltenni az internetre, csak azért van velem, mert nem jutott neki jobb, jó, hogy vett virágot, de miért rózsát, amikor a gerberát jobban szeretem, biztos nem is ismer engem, csak azért szeret, mert még nem ismer és ha jobban megismer, el fog hagyni, azt mondja, hogy szeret, de biztos nem úgy gondolja, vagy bölcs tanáromat idézve:
- Engem nem lehet szeretni!
- Dehát a Pista szereti magát!
- A Pista egy hülye.
A logikai torzítások segítségével tehát helyreáll a rend, továbbra is hihetjük magunkat értéktelennek. Ami persze rossz. Ezért a kognitív terápia sok lépcsője közül az egyik a logikai hibák felismerése és azonosítása. A kognitív terápiáról a burán egy remek összefoglalót olvashatunk esetismertetéssel, akit bővebben érdekel a dolog, az kérem, fáradjon erre.
Tehát akkor logikai hibák Judith S. Beck szerint.
1. Minden vagy semmi gondolkodás (fekete-fehér, polarizált vagy végletekben való gondolkodás). A személy a helyzetet az átmeneteket is tartalmazó kontinuum helyett csak két kategória szerint értékeli. Például: Ha valami nem sikerül, akkor azt kudarcként könyvelem el.
2. Katasztrofizálás (jövendőmondás). A személynek a jövőre nézve negatív elvárásai vannak, a sokkal valószínűbb kimenetel figyelmen kívül hagyása mellett. Például: Annyira ideges leszek majd, hogy egyáltalán nem tudok teljesíteni.
1. Jogod van ahhoz, hogy önbecsülésed és méltóságod megőrzése érdekében megfelelően eljárj, még akkor is, ha ezt valaki sérelmesnek találja - feltéve, ha indítékaid, szándékaid nem agresszívek.
Nem vitathatod el mások jogát, hogy hasonlóan járjanak el, még ha ezt sérelmesnek is találod, ha egyébként indítékaik nem agresszívek.
2. Jogod van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak veled, meghallgassanak és komolyan vegyenek.
Neked ugyanígy kell bánnod a hozzád fordulókkal.
3. Jogod van ahhoz, hogy nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.
Nem várhatod el a másiktól, hogy bűntudatot érezzen, ha nemet mond a kérésedre.
Folytatom az ismeretterjesztést a pszichoterápiás módszerekkel. A következő bejegyzésben nagyonnagy vonalakban a három főbb/legrégebbi pszichoterápiás irányról van szó.
Az első számú pszichoterapeuta Freud volt, akiben egyáltalán felvetődött, hogy beszélgetéssel lelki problémákon javítani lehet, és ezt pszichoanalízisnek nevezte el. Freud elmélete szerint (nagy vonalakban) a problémákért a személyiségben lévő belső konfliktusok a felelősek, amiket az ember ugyan maga előtt is letagad, de azért azok ott vannak a tudattalanban és tüneteket okoznak. A későbbi analitikusok kicsit különböznek abban, hogy melyik típusú belső konfliktusokat hangsúlyozzák inkább: Freud szerint az ilyenek főleg gyerekkorból erednek és főleg szexualitással kapcsolatosak, Adler szerint a hatalom vs. alárendeltség konfliktus a fontosabb, kedvenceim, az egzisztenciál-analitikusok szerint inkább a haláltól, a felelősségtől, a magánytól való ki nem mondott félelem. Az analízis klasszikusan úgy zajlik, hogy a páciens díványon fekve heti 3-5-ször arról beszél, ami eszébe jut, a terapeuta pedig ebből kihámozza a nemtudatos konfliktust, majd értelmezi azt. Az analitikusan orientált, vagy másnéven dinamikusan orientált pszichoterápiák az analitikus elméleten alapszanak, de más formát használnak: a páciens és a terapeuta egymással szemben ül széken, a terapeuta a klasszikus analitikusnál aktívabb, többet beszél, és heti 1-2 alkalom is elég. A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig tartanak (évekig), és inkább olyan esetekre jók, amikor nem egy jól körülhatárolt probléma van, hanem a személyiség egészén akarunk változtatni, az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy csak szimplán mélyebb önismeretre vágyik az illető. Én személy szerint nem nagyon hittem ebben, amíg el nem kezdtem járni, de mivel a gyakorlatban nagyon jól működik, így most már nincsenek kétségeim a módszer felől. Freud rendkívül kényelmesnek tűnő, híres díványa képünkön.
A második nagy iskola a kognitív viselkedésterápia, ez eredetileg két elmélet volt (kognitív és viselkedés), csak időközben kombinálódtak.
Biztosan mindenki hallotta már a 'téli depresszió' kifejezést, és alkalmazta magára, amikor nem volt kedve felkelni és kimozdulni otthonról egy-egy csodálatos februári hétfő reggelen. Vagyis, én igen, szoktam ezzel dobálózni nyafogás közben. De mi az tulajdonképpen és főleg, mi a teendő vele, ezt most megpróbálom időben megosztani, hogy decemberig még be tudjuk szerezni a halkapszulát, aerobicbérletet, villanykörtét.
A definíció kicsit bonyolult, ugyanis depressziós epizód kritériumainak kell teljesülnie, amely leggyakrabban atípusos jellegű és a nevéből fakadóan szezonális. A "normális", klasszikus depressziós epizód tünetei a levert hangulat, az örömképesség csökkenése, testsúlyváltozás, alvászavar, motoros nyugtalanság vagy gátoltság, fáradtság, értéktelenség-érzés, csökkent összpontosítási vagy döntési képesség, a halál gondolatával való foglalkozás. Az atípusoság azt jelenti, hogy a szokásostól eltérően megvan a hangulati reaktivitás: a klasszikus depressziósnak teljesen mindegy, mi zajlik épp az életben, nagyjából ugyanazzal a tompa beletörődéssel fogadja az autóbalesetet, mint a lottónyereményt, az atípusos ezzel szemben a körülményeknek megfelelően hullámzik. Ezenkívül az atípusos jelleg kritériuma még a súly és/vagy étvágynövekedés, a megnövekedett alvásigény, a bénultság, fáradtság érzése és a társas kapcsolatok elutasítása. Mindez értelemszerűen akkor szezonális, ha csak az év bizonyos szakaszában fordul elő. Vagyis ha az ember télen lehangolt, sokat eszik (és sajnos nem a jégsaláta iránti megnövekedett igény, hanem a szénhidrátéhség jellemzi a téli depressziót), sokat alszik, alig él és nincs kedve emberek közé menni, akkor már majdnem kimondható rá a téli depresszió diagnózisa. Ezenkívül még a következő nagyon fontos kritériumnak kell teljesülnie, idézem: "a tünetek klinikailag jelentős szenvedést, vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák". Vagyis, ha valaki szomorkás februárban hétfő reggel és csokis sütit kell ennie, hogy be bírjon menni dolgozni, az még nem diagnózis: onnanól lesz igazán téli depressziós, ha képtelen bemenni dolgozni, vagy ellátni más feladatait.
A téli depresszió patomechanizmusában több agyi ingerületátvivő anyag szerepét feltételezik. A melatonin állatokban a napi és éves ritmusokért felelős, sötétben termelődik a tobozmirigyben, a fény a termelődését gátolja. A téli depressziós betegek agyában a melatonintermelődés kissé leegyszerűsítve "túlérzékeny" a hosszú sötétségre, és a rendes napi ritmusa kissé eltolódik. Ezenkívül a szerotonin, ami kb az összes pszichiátriai betegségben csinál valamit, téli depressziós betegekben is gyanús: szintje évszaki ingadozást mutat.
A téli depresszió kezelésére sokféle lehetőség van, és tapasztalataim szerint ezek közül néhány igen hasznos lehet a nem kifejlett téli depressziós, hanem csak szimplán télen rosszabb formában lévő emberek számára is.
Dr. Kéri Szabolcs beszél a Zárórában a pszichiátria válságáról, fiatal, okos, provokatív. Azért két mondatban elárulom, mi a válság: az egyes számú válság a "szokásos" válság a magyar egészségügyben; a kettes számú pedig egy világméretű jelenség: hogy a pszichiátria az elmúlt évtizedekben, főleg Amerikában túlzottan elmozdult a szakma a biológiai pszichiátria (=gyógyszerek) irányába, és a szociális, pszichológiai tényezők eléggé háttérbe szorultak. Amikor a múlt század második felében felfedeztek egy rakat pszichiátriai gyógyszert (ezt most nem Kéri doktor szavai, hanem az enyémek), az kissé túlzott optimizmushoz vezetett és olyan betegségek gyógyítását is "bevállaltuk", amik valójában nem is a szűkebb értelemben vett "betegségek": ez főleg az USÁra jellemző, ahol tévében reklámozzák, hogy ha kicsit szomorkodsz, szedd az XY antidepresszívumot. A biológiai és a pszichoszociális beavatkozások integrációjára lenne szükség, a pszichoterápiás kezelésnek jobban előtérbe kellene kerülnie (ezt már Kéritől, a műsorból idézem). És akkor egyáltalán mit tekintünk pszichiátriai betegségnek és mit nem. Nézzük. Ha valami folytán nem sikerült beillesztenem a videót, de mégis meg akarjuk nézni, itt a link is.
TB-finanszírozott ambuláns pszichoterápiás rendelést mondjuk úgy, hogy nem könnyű találni. Sokáig az OPNI-ban (Lipót) működött a Klinikai Pszichológia tanszék ambulanciája, ahol a TB-kártyával rendelkezők ingyenes pszichoterápiában részesülhettek. A Lipót bezárásakor ez is megszűnt, de nemrég újra megnyitott a Tömő utcában. Az ambulancia felnőtt és serdülő terápiát végez, módszer szerint a kognitív pszichoterápiás iskolába tartoznak. Pontosabban mivel és mit csinálnak: idézem a vezető, dr. Perczel-Forintos Dóra nyilatkozatát.
"Pszichoterápiás tevékenységünk elsősorban a modern, bizonyítékokon alapuló, hatékony kognitív módszereken alapul, a különféle szorongásos megbetegedésekkel – pánik, hipochondriasis, szociális fóbia, kényszerbetegség –, depresszióval, párkapcsolati problémákkal, önértékelési zavarokkal, traumákkal és különféle személyiségzavarokkal küzdő személyek számára. A kognitív és viselkedésterápiás, kommunikációs, stresszkezelő, szociális készségfejlesztő, illetve problémamegoldó készségfejlesztő tréningek mellett családterápiás és relaxációs módszereket is alkalmazunk. " Forrás, illetve a teljes interjú további részletekkel: gondola.hu
Némi magyarázat. Arra gondoltunk (már régen), hogy legyen ez a blog inkább szimpla ismeretterjesztés, vagy legalábbis legyen benne olyan is. Ezt, és a következő bejegyzést eredetileg a saját blogomba írtam, de témájában annyira idevaló, hogy bemásolom most. A kommentekben lehet javasolni témát, hogy miről ismeretterjesszek a későbbiekben (de lehetőleg valami, a pszichiátria tárgyköréhez kapcsolódót, részecskefizikában kevéssé mozgok otthonosan.)
Már megint naponta megkérdezi valaki, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, és melyikhez kell menni, a pszichoterápiáról már végképp semmit nem tud a nép, ez persze nem lenne baj, csakhát így nem tudják, hova kell fordulni és ott mit lehet várni, úgyhogy nem bírom tovább, muszáj itt osztanom az észt. Az a benyomásom, hogy sok olyan ember segítség nélkül marad így, aki szeretne is valami segítséget, és tart is ott a tudomány, hogy kaphatna, csak éppen nem találja meg, mert rossz helyre megy vagy nem tudja, hol keresse. De most elmagyarázom.
Kezdjük azzal, hogy a legtöbb, a nép körében előforduló pszichés probléma (úgy is, mint depresszió, mindenféle szorongás, pánikbetegség, szociális fóbia..) kétféle módszerrel kezelhető: gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Van néhány biológiailag nagyon megalapozott betegség, amiknél ugyan szintén szóbajönnek pszichoterápiás módszerek, de ez önmagában kevés, a terápia alapja a gyógyszer (pl. bipoláris zavar, skizofrénia). Ezek most nem képezik a jelen bejegyzés tárgyát. Hogy adott szindrómára/állapotra/kórképre/problémára (nem kívánt törlendő) éppen melyik, a gyógyszeres vagy a pszichoterápiás kezelés jobb-e, ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények mind a szakma, mind a betegek körében: a szakmai álláspont többnyire az, hogy mindkettő, a betegek közül meg van, aki elszántan gyógyszerellenes, más meg abban nem hisz, hogy beszélgetéssel bármit gyógyítani lehet és inkább egy egyszerű tablettát akar; vagy aki gyors javulást akar. Én abba az iskolába tartozom, mint legtöbben, akik szerint mindkét módszer hasznos és egyénileg kell eldönteni, hogy kinek melyik a jó. Tudományos mérések szerint egyébként depresszióban és szorongásban a kettő kombinációja jobb, mint bármelyik külön-külön. Nagy általánosságban a gyógyszerek gyorsan használnak, de ha abbahagyjuk a probléma visszatérhet, plusz mellékhatásuk is előfordul. A pszichoterápiához sok idő és elszántság kell a páciens részéről, és idő, és pénz, de talán tartósabb eredménnyel járnak.
A Leggyakrabban Feltett Kérdés ever, hogy mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, illetve melyik mit csinál.
Képes-e a művészet a lelki feszültségek oldására? Pszichiátriai betegek műveiből nyílik kiállítás ma este a Boulevardésbrezsnyev Galéria kiállítótermében. A kiállításmegnyitón számos kortárs művészeti preformance, felolvasóest és egyéb gyanús dolgok mellett kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül a következő témák érintésével:
Lehet-e annál magasztosabb célja a művészetnek, hogy megnyugvást, enyhülést, gyógyulást hozzon az emberek életébe? Mi ma a művészet létjogosultsága a pszichoterápiában? Vajon nem lennénk-e sokkal kiegyensúlyozottabbak, ha rendszeresen kifestenénk/ kitáncolnánk/ kimuzsikálnánk magukból a félelmeinket, fájdalmainkat, rettegéseinket? Azaz, a művészetterápia tapasztalatai alapján milyen szerepet kell vagy kellene betöltenie a művészetnek a társadalom egészséges felében? A kiállított munkák, alkotások, produktumok, a megvalósulásuk pillanatában művészeti alkotásokká váltak vagy a befogadó teszi azt azzá? Kis Tibor (Quimby), Réz András, Varró Dániel és egyéb hírességek.
A belépőjegy árát kedvünk szerint választhatjuk meg nullától ötezer forintig. Részletes program a tovább után.
A filozófusok régóta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan, minek alapján döntünk el erkölcsi dilemmákat. Az utóbbi időben az idegtudományok terén is számos kutatás született a témában. Az eredeti, racionalista elképzelés szerint morális döntéshelyzetek esetén az ember logikus mérlegelést követően dönt, az utóbbi időben azonban kiderült, hogy az efféle döntésekben az érzelmek is kiemelt szerepet játszanak. Ki hitte volna. Például, egyes agysérülések, neurológiai betegségek esetén a morális viselkedés megváltozása és az érzelmek zavara sokszor együtt jár; viselkedéskutatók szerint pedig az aktuális érzelmi állapotunk erősen befolyásolja döntésünket az ilyen döntésekben. Hogy ez pontosan hogyan történik, és milyen agyterületek játszanak benne szerepet, arról nem sokat tudtunk. Eddig.
Érzelmi működéseink, különösen a szociális érzelmek (elkötelezettség, szégyen) terén kiemelt szerepet játszik a ventromediális prefrontális kéreg (VMPC). A környezetünkben észlelt stimulusok érzelmi tartalma itt dekódolódik, és innen indulnak azok a pályák, amelyek az érzelmi állapotok testi "tüneteiért" felelősek. Koenigs és csapata olyan betegek morális döntéseit vizsgálta, akiknél a VMPC izolált sérülést szenvedett, de más agyterületeik, ezáltal intellektusuk épen maradt. A morális döntések sokfélék lehetnek: vannak olyanok, ahol viszonylag kevesebb érzelmi bevonódást okoz a döntés (pl. lelőnél-e egy kutyát, amit már megharaptak a zombik, és maga is kezd azzá válni, hogy megments 100 másik embert), és vannak olyanok, amelyek személyesebbek, több érzelmi dilemmával járnak (lelőnéd-e a legjobb barátodat a fenti esetben). Koestler és munkatársai összesen ötven hasonló kérdést olvastak fel egészséges önkénteseknek, más agyterületben sérült neurológiai betegeknek, illetve olyan betegeknek, akiknél csak és kizárólag a VMPC sérült meg.
Egyedülálló emberi tulajdonságunk a mentalizáció képessége: vagyis amikor másokat valahogy viselkedni látunk, közben mindig elméleteket gyártunk arról, vajon miért, milyen szándékkal cselekszenek, mi jár a fejükben eközben. Például, ha sírni látunk valakit egy temetésen, automatikusan eszünkbe jut, hogy hm, biztosan azért csepeg víz a szeméből, mert szomorú, sőt, esetleg azt is végiggondoljuk, bizonyára azért sír, mert gyászol.
Mentalizációra azonban nem csak a valóságban vagyunk képesek: filmek szereplőinek ugyanígy szándékot, gondolatokat tulajdonítunk. Sőt. Nem is kell valódi embereknek szerepelniük a filmvásznon: automatikusan szándékot, gondolatokat, érzéseket tulajdonítunk rajzolt nyulacskáknak is. Sőt, még nyulacskákra sincs szükség: ha a képernyőn csupán egy kisméretű kockát látunk gyorsan mozogni, amelyet egy nagyobb méretű kocka néhány centiméterről követ, a legtöbb embernek eszébe jut, hogy a nagy kocka "üldözi" a kisebbet.
Van-e valami különbség a rajzolt karakterekkel és a valódi személyekkel kapcsolatos mentalizációnkban? Milyen agyterületek működnek eközben? Raymond Mar funkcionális MRI és egy Richard Linklater-film segítségével ered a rejtély nyomába. Korábbi fMRI-vizsgálatokkal sikerült kimutatni, hogy amikor agyunk mozgást észlel, rögtön különbséget tesz olyan mozgások között, amely mögött valakinek vagy valaminek a szándékát sejtjük, és olyanok között, ahol nem. Érthetőbben: más agyterületeink aktiválódnak egy inga mozgásának láttán (ami nem "direkt" mozog), és mások olyankor, amikor "szándékolt" mozgást látunk - még akkor is, ha az utóbbi csupán egy rajzfilmnyulacska füle. Az evolúciós túlélés szempontjából bizonyára nem volt mindegy, hogy amikor mozgást észlelünk a bozótban, ott "valami" mozog-e, vagy csak a szél.
Raymond Mar kutató arra volt kíváncsi, hogy vajon a valóságos és a szemmel láthatóan kitalált lények mozgására, viselkedésére ugyanúgy reagálunk-e.
Ha találkoztunk már biztosítási- vagy ingatlanügynökkel,
akkor tudjuk, hogy a pénzügyi interakciók jórészt a bizalmon alapulnak. A
bizalom nehezen meghatározható fogalom, a neurobiológiai alapjairól keveset
tudunk. Kosfeld és munkatársai a bizalom neurokémiájáról szeretett volna többet megtudni, ezért pénzügyi tranzakciókat szimuláló játékot játszatott egészséges önkéntesekkel, és közben időnként
oxytocin nevű hormont fecskendezett az orrukba.
A „bizalomjáték” egy ismert szociálpszichológiai paradigma, és a következőképpen kell elképzelni. Az egyik kísérleti személy, nevezzük a Befektetőnek, kap mondjuk tíz dollárt. Ebből valamennyit – ő dönti el, hogy mennyit – felajánl a játékba. A felajánlott összeget megháromszorozzuk, majd a másik személy, a Megbízott elvesz belőle annyit, amennyit akar, a többit visszaadja. A Befektető minél kevesebb pénzt ajánl fel, annál kevesebbet veszíthet, de annál kevesebbet is nyerhet. Ha nagyon bízik a Megbízottban, vagyis abban, hogy az nem fogja az összes pénzét lenyúlni, akkor nyilván többet ajánl fel.
Kosfeld kísérletében zürichi diákok valódi pénzben játszották a bizalomjátékot. Minden játék előtt orrspray-ben vagy oxitocint, vagy hatástalan placebot kaptak. Az orrsprayből az oxitocin rögtön a véráramba és az agyba kerül.
Ugye, ismerjük azt a csávót, akinek mindenről valami iszonyú fárasztó szóvicc jut eszébe. Szóvicc, amin a társaság egy része a padlón fetrengve kacag, egy másik része nem is érti, egy harmadik, számottevő része pedig fájdalmas arccal mered maga elé. Miben különböznek a szóviccek a "rendes" viccektől? Miért vannak "szóviccelni hajlamosabb" emberek, és olyanok, akik még ha akarnának, se tudnának kitalálni egyet sem? Az intelligensebb emberek értik inkább a szóviccet? Vagy épp ellenkezőleg? Vagy ez valami külön képesség? A kutatók szerint igen.
Egy-egy vicc sikeres feldolgozása két fázisból áll: az első az úgynevezett kognitív juxtapozíció, amelynek során a vicc tartalmát felfogjuk, jelentését megértjük. A második az affektív, vagy érzelemtelített fázis, vagyis amikor a már megértett vicc érzelmeket vált ki belőlünk - jó esetben nevetést.
Goel és munkatársai szóvicceket és tartalmában humoros viccket olvastak fel kísérleti személyeknek, miközben fMRI-vel folyamatosan nyomon követték egyes agyterületeik aktivációját.
Az ember néha magányos. Mindenki. Magányos, mert a pasija a haverjaival ment inni aznap este. Magányos, mert mind egyedül születünk és egyedül halunk meg. Magányos, mert a munkahelyén észre sem veszik és egyedül kell elmennie ebédelni. Magányos, mert egyedül él és nincs, aki néha átölelje. Magányos, mert senki se érti meg. Szóval sokféleképpen lehetünk magányosak, Yalom doktor szerint pont háromféleképpen: interperszonálisan, intraperszonálisan és egzisztenciálisan.
Az interperszonális magány a legérthetőbb mind közül. Magyarul kapcsolati magánynak hívjuk, egyedüllétben tárgyiasul és a másoktól való távolságra utal. Több tényező befolyásolja: a kielégítő társas kapcsolatot kizárhatják geográfiai adottságok (lásd Robinson Crusoe magánya), a megfelelő társas készségek hiánya (nem tudsz csevegni a partin, ezért el se mész), az intimitással erősen ütköző érzések (félsz az emberektől vagy utálod őket), vagy különféle személyiségtípusok (olyan köcsög vagy, hogy senki se áll veled szóba). A kulturális tényezők is sokat számítanak, bizonyos társadalmakban az ember törzsben vagy nagycsaládban él és sosincs egyedül, míg pl. egy nagyvárosban lehet, hogy (hó)napokig nem tűnik fel senkinek az se, ha meghaltál.
Megszületett a világ első skizofrén egere, legalábbis ezt írta tegnap az index. A skizofrénia kizárólag az emberi fajra jellemző betegség, állatkísérletes modelljeit évtizedek óta próbálják létrehozni, több-kevesebb sikerrel. Azért lenne nagyon jó, mert akkor a skizofrénia-ellenes gyógyszereket is lehetne végre rendesen tesztelni állatokon. A skizofrénia modellezése állatkísérletben több szempontból is nehéz: a betegség részben örökletes (illetve a hajlam öröklődik), hogy milyen génekhez kötött, erről még ma is keveset tudunk, részben pedig változatos környezeti tényezők befolyásolják a kialakulását. Tünetei téveszmék (pl. meggyőződésem, hogy marslakók rádióadót építettek a fogtömésembe), akusztikus és vizuális hallucinációk, szociális izoláció, motivációhiány, valamint kognitív tünetek: a rövid és hosszú távú memória zavara, figyelemzavar, a döntési funkciók zavara. Érthető, hogy ennyire szerteágazó és ennyire az emberekre jellemző tünetcsoportot nehéz lehet állatokban létrehozni, ennek ellenére az utóbbi évtizedben rengeteg genetikailag módosított egér "készült" erre a célra. A mutáns egereket több csoportba sorolhatjuk.
Vajon ismerkedés során befolyásolja-e a választásainkat a másik zenei ízlése? És ha befolyásolja, akkor ez jó-e vagy inkább csak szimpla felszínesség? Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvében remekül elmagyarázza, miért valóban fontos és hasznos dolog egy kezdődő párkapcsolatban az áldozat playlistjének pontos ismerete:
Az imént, amikor Dick és Barry épp egyetértettek abban, hogy igazából nem az a fontos, hogy milyen maga az ember, hanem hogy milyen az, amit szeret, Barry felvetette, hogy kérdőívet kellene összeállítani a szóba jöhető partnerek számára, egy két- vagy háromoldalas dokumentumot, amely elemi tájékoztatást nyújtana a tesztelt személy ízléséről a zene, a mozi, a tévé és a könyvek tekintetében. Ez kettős haszonnal járna: a.) helyettesítené a kínos, puhatolódzó beszélgetéseket, b.) megóvná az embert attól, hogy ágyba bújjon valakivel, akiről később esetleg kiderülhet, hogy megvan neki Julio Iglesias összes nagy- és kislemeze."
Természetesen pszichológusok is vizsgálták a jelenséget, sőt, mi több, tudományosan is alátámasztották, hogy igenis, számít.
A klinikai depresszió tünetei közé a lehangoltságon kívül kognitív zavarok is tartoznak: figyelemzavar, memóriazavar, a döntési folyamatok zavara. Sharman és munkatársai a sahaja jóga meditáció fenti funkciókra kifejtett hatását vizsgálták depressziós betegek körében: 30 depressziós pácienst két csoportra osztottak, az egyik csoport 8 hétig antidepresszánsokat szedett és rendszeresen sahaja jóga meditációt végzett, a másik csoport csak antidepresszánsokat szedett és nem meditált. A kezelés kezdete előtt és utána is felvettek a betegekkel egy, a pszichomotoros tempót, rövid távú memóriát és végrehajtó funkciókat mérő tesztcsomagot.
Gyakori megfigyelés (?), hogy a kutyatulajdonos egy idő után hasonlítani kezd a kutyájára, esetleg: az emberek szívesen választanak magukhoz hasonló kutyát. Egyes kutatók szerint fentieket a házasságról is el lehet mondani...
Robert Zajonc és kollégái 110 kísérleti személynek mutattak fényképeket házaspárokról, házasságuk első és huszonötödik évéből.