„Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük. A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.”

/ Fekete István /

„Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg, s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak, előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad, idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad, minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed, gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd: A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

/ Ernest Hemingway /

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockázat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben.
Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.”

/ Tisza Kata: Doktor Kleopátra /

„A léleknek két része van: az egyik gondolkodik, a másik érez. És mily szomorúan, de kevésbé igazságtalanul vagyok kénytelen kimondani, hogy a végletekben élő ember nem gondolkodik, csupán érez; s ha pedig kettévágjuk a lelket, a benne lakó erények is e két rész szerint nyilvánulnak meg.
A végletek messze állnak az erénytől: vagy csupa gyönyörrel, vagy csupa fájdalommal kapcsolatosak. Ezért mielőtt elhamarkodottan határoznánk meg az erényt, illesszük össze a gyönyör és a fájdalom széthullott darabjait, hogy középütt, a nyugalomban meglelve, felékesítsük igazi nevével.”
/ Arisztotelész: Az arany középútról /

„Az örömöt éppúgy állandóan, aktívan termelni kell, mint a fényt! Különben kialszik, s a sötétségbe beosonnak hozzád az éjszaka lényei: a csüggedés, a félelem és a meddő aggodalmaskodás.”

/ Szepes Mária /

„Tudjuk megbecsülni, s ha kell dicsérni mások kiválóságát.
Ami igazán jó, ami igazán nagy – ritka; de látni, felismerni a kiválóságot, nagy lélekre vall.
A más iránt érzett megbecsülés egy neme az önbecsülésnek.
Aki ismerni szeretné a többieket, legelőször ismernie kell önmagát.
Az önismeret az ember fokmérője. Az okos ember tudja, hányadán állnak a dolgok, s hol a helye a világban – ez megvédi szívét a lassan, vagy a soha be nem gyógyuló sebektől, és szellemét az emberhez méltatlan gondolatoktól.”  

/ Tatiosz /

Veled aludva
rólunk álmodom: arról,
hogy veled alszom.

/ Fodor Ákos /

„Tudom, mit akarok, de azt is tudom, hogy ez nem mindig reális. Nagyratörő álmaim vannak, csak a lehetőségeim szűkösek.”

 / Laura D. /

„Túlélőként tekints magadra, ne áldozatként. (...) Ne gondolj a belőled dühöt vagy haragot kiváltó dolgokra és emberekre. Inkább azokra emlékezz, akik vagy amik gyógyírt jelentenek a fájdalmadra, s megelégedéssel és erővel töltenek fel az elkövetkezendőkre.”

 / Stephanie Dowrick /

„Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak.
Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk.
Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?”

 / Richard Bach /

Nagy István Attila:

Messzebb vagy

Bukdácsolok az álomban:
fel-felriadok,
arcod, kezed, szemed hiányára.
Futnak velem a fürge kerekek,
elringatnának,
mégis bukdácsolok az álomban:
rám emelhetnéd
boldog tekinteted, s akkor megtelne
fuldokló szívem a szemeddel,
tenyeremben hintáznának
játékos ujjaid,
s az arcodba újra meg újra
beleszeretnék.
De hát nem lehet -
messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.

„Aggodalom az, ami megosztja és összetöri a lelket, visszatart bennünket jelenbeli feladataink elvégzésétől olyan jövőbeli félelmek miatt, melyek talán soha nem következnek be.”

/ Linda Dillow /

„A lélek kapuja néha mindannyiunk előtt megnyílik egy-egy pillanatra.
A napfelkelte fensége, a távoli kakukkszó, a ráncok anyánk kezén, a babér illata tárja ki előttünk. Ezek azok a pillanatok, melyekben testünk és szellemünk egyszerre zeng fel, s úgy érezzük, nagyszerű dolog, hogy embernek születtünk.”

/ Marion Woodman /

„Ha az ember életében egyszer csak minden összeomlik, (...) kell valami, ami egyszerű és kiszámítható, amibe bele lehet kapaszkodni. És ha az ember történetesen nem talál mást e célra, mint a szemhéja mögött egészségesen, jól szervezetten lüktető vérnek és az októberi napfény utolsó sugarainak váltakozását - nos, akkor elfogadja és szépen meg is köszöni. Mert ha nem talál még ilyen fogódzót sem, ha nem akad rá valamire, ami legalább ilyen elemi szinten ésszerű és megmagyarázható, akkor új világrendjének idegenszerűsége előbb-utóbb az őrületbe kergeti.”

  / Stephen King /

„Beletörődni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nő és nincs az a barát. Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergődés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.”

 / Márai Sándor /

„Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni. Nem a megszokás.
A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, vagy meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”

/ Hamvas Béla /

„Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal.
Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök.
Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”

/ Wass Albert: Ember az országút szélén /

„Én, fiam, a csodában reménykedtem.
Mi a csoda?...
Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van még együttérzés, élnek még emberek valahol.
Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek.
Ez az élmény a gyermekkor.
A várakozás emléke.
Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer pl. látjuk a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömök és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból...

 szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert.”

 / Márai Sándor /

Tündérek, manók

Az állat-, növény-, ásvány-fajok angyalai és ördögei: a tündérek, manók. Nem lények; nem az időben, hanem a változatlanban vannak.

Figyelj meg egy fölrebbenő verébcsoportot: ami a szárny-zizzenésükben nem a természeti hang, de valami édes együgyűség: ez a verébcsapat tündére. Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod, kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szelíden, tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a lefosztottnak látszó alsó ágakon a leg-elérhetőbb és addig észre nem vett diókat: ez a diófa tündére.

/ Weöres sándor: A tejesség felé /

„A világ sakktábla; a figurák a természeti tünemények; a játékszabályok azok, amiket mi a természet törvényeinek nevezünk. Aki a túlsó oldalon játszik, rejtve van előttünk. Tudjuk, hogy becsületesen játszik, igazságos és türelmes. De azt is tudjuk, a magunk kárán okulva, hogy sohasem nézi el a hibát, s legkevésbé sem veszi tekintetbe a tudatlanságot.”

/ Thomas Henry Huxley /