Per Petterson: Lótolvajok, Scolar kiadó, 2009, Fordította: Solymosi Bálint

– Légy résen! – kiáltottam vissza; ülő helyzetből hasra fordultam az ágon, kezemmel kapaszkodtam és egyen súlyoztam, míg lábamat széttártam a levegőben. Döngött a talaj a lovak patái alatt, a rengés felkúszott a fán, még a mellkasomban is éreztem, ugyanakkor egy másikfajta remegést is érzékeltem, a gyomromból indult, és a csípőmet is átjárta. Nem tudtam mit tenni ellene, így aztán nem törődtem vele. Ugrásra készen álltam. Vágtattak felém a lovak. Hallottam szaggatott lihegésüket, a faág egyre erősebben rázkódott alattam, egész lényemet betöltötte a paták dübörgése, és amikor megpillantottam a hozzám legközelebb eső ló pofáját, lábamat szétterpesztve lassan csúszni kezdtem lefelé, elengedtem az ágat, és a ló hátára ugrottam. Kicsit elvétettem az ugrást, majdnem a nyakába érkeztem, az állat lapockái a combomhoz ütődtek, hullámokban tolult fel bennem a hányinger. Amikor Zorro hajtotta végre ezt a mutatványt a filmben, könnyűnek tűnt… Kicsordult a könnyem, öklendez - het nékem támadt, de közben mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam a ló sörényébe, ültömben elő - re dőltem, és összeszorítottam a számat. A ló szilajon rázta sörényét, gerince az ágyékomat verte. [...] Bővebben!

A+
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2008, 615 oldal, 4980 HUF

 

Vagy másképp: bármi bármikor megtörténhet. Ez az egyik kulcsgondolata Harry Mulisch regényének, amelyet tavalyi megjelenése óta, az egyetlen jó öreg Bényei Tamás kivételével, valljuk be, agyonhallgattak országszerte, vagy legalábbis alig vették észre. Nem mintha túl sok kritika jelenne meg a kortárs világirodalom műveiről, de azért ennél talán több figyelmet is érdemelt volna.

Pedig Mulisch kötete népszerű, sőt kultikus olvasmány lehetne. Ott a helye Eco vagy Zafón szórakoztató munkái mellett. De míg Eco a nyelvfilozófiát énekli meg és a világot szövegnek tekinti, Zafón meg elmés ponyvaregényként írja újra a Történetet, addig az elmés holland szerző eredetileg 1992-ben megjelent főműve igazi emberiségregény. Majdnem a teljes huszadik századot átfogja, több mint hatszáz oldalban.

Az egész történetet lényegében egy angyal beszéli el, aki előre eltervezett módon befolyásolja hőseink tetteit és a világ működését, egy határozott égi cél érdekében. Ez talán úgy hangzik, mintha valamilyen vallásos meseirodalom volna, pedig a keretül szolgáló betét csak egy játékosan komoly allegória.

A cselekmény Amszterdamban veszi kezdetét, a múlt század ötvenes éveiben. Mulisch műve az első száz oldalban egy szép barátság története. Max, a zsidó származású csillagász és Onno, a baloldali művészettörténész szellemi kapcsolata. A következő száz oldal szerelmi dráma, amelyben persze, ahogy az már lenni szokott, a Nő megjelenésével borul a barátság és elég kacifántos viszonyrendszerek alakulnak ki, illetve végzetes tragédiák sorakoznak, természetesen az Angyal közreműködésével.

Csak itt, a kétszázadik oldal táján jelenik meg a regény voltaképpeni főhőse, Quinten, akiről nem lehet tudni, vajon a két barát közül Max vagy Onno gyermeke. Ennek a gyermeknek jutott az az angyali küldetés, hogy az emberi teremtmény és az isteni régió közötti szövetséget megszüntesse. Az emberiség ugyanis megfeledkezett a transzcendensről, nincs többé Istenre szüksége, ezért az angyali seregek úgy döntöttek, visszalopják tőlünk a Tízparancsolatot. Hiszen ha szerintünk Isten halott, akkor már semmi szükségünk az efféle egyezményre.[...] Bővebben!

Karin Fossum: Indiai feleség, Scolar kiadó, 2009, Fordította: Szöllősi Adrienne

Gunder Jomann utazásával kezdődött minden. Gunder egészen Indiáig repült, hogy feleséget találjon magának. Mikor az emberek megkérdezték, nem árulta el, hogy ez a szándéka. Magának is alig vallotta be. Csak egy átlagos utazásról van szó, hogy megismerje kicsit a világot, magyarázta, ha kollégái rákérdeztek. Micsoda mérhetetlenül extravagáns dolog – és pazarlás! Egyébként alig költött magára. Ritkán mozdult ki, sosem ment el a gyülekezet karácsonyi ünnepségére, a házával, a kertjével vagy a kocsijával foglalkozott. Úgy tudták, barátnője sem volt soha. Gundert nem érdekelték a pletykák. Tulajdonképpen céltudatos ember volt. Talán lassan, de szép csöndesen mindig elérte, amit akart. Az időt hívta segítségül. Ötvenegyedik születésnapja után, esténként otthon ülve a húgától, Marie-tól kapott könyvet lapozgatta. A világ népei. Mivel sohasem utazgatott, csak a munkahelyére, egy kis, mezőgazdasági gépeket árusító üzletbe, húga próbált gondoskodni róla, hogy mindenképp lássa, mi minden van a világban. Gunder olvasott, és lapozgatta a könyvet. Leginkább India bűvölte el. A homlokukon piros pöttyöt viselő, gyönyörű nők. A kifestett szemek és a titokzatos mosolyok. A könyvből egyikük épp őt bámulta, és hirtelen édes álmodozáson kapta magát. Senki sem tudott úgy álmodozni, mint Gunder. Lehunyta a szemét, és képzeletben már máshol járt. A nő vékony volt, légies, akárcsak vörös ruhája. Haját arany mintás kendő fedte. Hónapokon át bámulta a képet. Egyértelművé vált számára, hogy indiai feleséget akar. Nem azért, mert készséges és önfeláldozó asszonyra vágyott, hanem azért, mert olyan nőt akart, akit a tenyerén hordozhat. A norvég nők nem ezt akarták. Alapjában véve sosem értette meg őket, sosem értette, mit szeretnének tulajdonképpen. Neki mindene megvolt, legalábbis ő maga úgy látta. Volt kertje, kocsija, állása, és a konyhája is mindennel fel volt szerelve. Volt fürdőszobája, tévéje, videója. Mosógépe és szárítója, mosogatógépe és mikrohullámú sütője, jókedve és pénze a bankszámláján. Gunder megértette, hogy vannak más, elvontabb dolgok, amelyek meghatározzák a szerelmi életet, hiszen nem volt buta. De ez nem sokat segített, mert nem olyan dolgokról volt szó, amelyeket meg lehet tanulni vagy vásárolni. Eljön majd a te időd, mondta az anyja… aztán csöndben eltávozott a nagy kórházi ágyból. Apja már rég nem élt. Gunder két nővel, az anyjával és a húgával nőtt fel. Anyjának hetvenéves korában agydaganata lett, és hosszú időn át nem volt magánál. Ilyenkor Gunder mindig türelmesen várt, amíg visszatér az, akit ismert és szeretett. Eljön majd a te időd. Jó fiú vagy, Gunder. Egy szép napon találkozol majd egy nővel.[...] Bővebben!

A
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk

Magvető, Budapest, 222 oldal, 2490 Ft.

 

Vidám a könyvesblogger élete. Szórja a kritikákat, megmond, közvéleményt alakít, hiszi magát valakinek. Aztán van párszor, hogy szembejön az üvegajtó, és a távolba révedő blogger hatalmasat koppan rajta. Mert - valljuk be- a recenzióírás, kritizálás egy fattyú-szakma. Már ha szakma. Ugyan öncélúnak nem lehet nevezni, de hozzáadott értéket nem hoz létre. Legtöbbször nem az alkotás okozta örömöt érzi a recenzens, hanem egy kis kárörömöt, hogy valakiről úgy istenigazából leszedhette a keresztvizet.

Nagyon ritka az olyan könyvajánló, amit önmagáért is érdemes elolvasni, nem csak azért, hogy segítsen eldönteni, kiadjunk-e egy kötetre háromezer forintot, vagy ne? Ritka - de van. És nem meglepő módon nagyon sokszor írók írják. (Vö. Szerb Antaltól Zalán Tiborig rengeteg példával.)

A Mérgezett hajtűk is ilyen tükröt tartott elém - és szerintem tart mindenki elé, aki recenziókkal foglalkozik. De talán elég az énblogolásból, lássuk a könyvet. Negyvenkét (!) novellán keresztül mesél nekünk Cserna-Szabó írókról, irodalomról, könyvekről, és ezek kapcsán ételről, italról, szerelemről, Európáról, másnaposságról, és úgy egészében a Nagy Büdös Életről. Így jutunk el Hemingwaytől a popsztárrá válás csapdájáig, Szerb Antaltól a sör és a bor lelkekért folytatott háborújáig, Hajnóczytól a Volt egyszer egy Vadnyugatig, de van itt Boccaccio és Garaczi, Csehov és Tömörkény, Don Quijote és Himnusz, kannibálok, nyárspolgárok, képmutatók, elmebetegek és zsenik, tehát nagyjából minden, amit a világirodalom adni tud nekünk.

Mindezt pedig legelsősorban érdekesen. Egy-egy novelláról, könyvről, vagy íróról mindig nagyon sokat és nagyon unalmasan lehet beszélni, de a Mérgezett hajtűk nem áll meg itt, hanem a témához kapcsolódva kalandozik. A kötet első mondata már jelzi is ezt:

"Coitus után minden jószág szomorú - kivéve Szép Ernőt, aki már előtte is."

A címbe emelt idézet Esterházy Pétertől származik, aki közös kedvencünkről, az Írók Boltjáról mondta ezt. A múlt héten megnyílt a Fehérvári úton az új Libri, az Andrássyn meg az Alexandra, de miközben ezeknek is nagyon örültem, igazán ezt a független, kicsi könyvesbolt megújulását vártam.

Fotó:Valuska Gábor

Isten éltesse a kedvenc irónőmet, Margaret Atwoodot! 70 éves lett. (Kultúrpart)

Végül kiadták Nabokov utolsó, befejezetlen könyvét The Original of Laura címmel - előzmények itt

21 tervező új borítókat álmodott Nabokov könyveinek, kattintsátok végig (Design Observer)

A latin-amerikai irodalom nem is létezik - esszé (Conversational Reading)

Kornis Mihály újrakezdte a blogját- Olvassátok!

A másik kedvenc íróm Anthony Burgess itt arról beszél, hogy semmi értelme a kritikáknak, nem is kéne velük foglalkozni. "Kritikákkal sehol nem lehet könyvet eladni."

Geert Kimpen a világhírű Kabbalista című regény szerzője nagyon sokáig nem is remélte, hogy valaha író válhat belőle, aztán egy misztikus esemény teljesen megváltoztatta az életét. Könyveivel nemcsak szórakoztatni akar, hanem az élet nagy kérdéseire válaszokat kapni a kabbala tanításainak segítségével.

fotók: Valuska Gábor
 

Érdekesen indult az írói pályája, mi vezette arra, hogy író legyen?

Egészen kisgyerekkorom óta vágytam arra, hogy író legyek. Az inspiráció megvolt, mert gyakorlatilag egy könyvesboltban nőttem fel Antwerpen művésznegyedében, így már gyerekkoromban nagyon sok írót ismertem, akik hatással is voltak rám, de hiába volt ez az álmom, azt gondoltam, én magam sosem lehetek író. Ahogy egyre idősebb lettem, kezdtem elfelejteni, végül teljesen elvetettem ezt az álmot és színházi ember lettem, hollandiai színházakban dolgoztam rendezőként és nem gondoltam az írásra. Aztán hat évvel ezelőtt apa lettem. Ez azért volt a mérföldkő: amikor pont karácsony estéjén megszületett a kislányom és először fogtam a kezembe, ráébredtem, hogy az életem legfontosabb feladata, hogy a segítségére legyek abban, hogy megvalósítsa az álmait. És ebben a pillanatban arra is ráébredtem, ha arra akarom megtanítani, hogy valósítsa meg az álmait, talán először nekem is ezt kéne tennem. Tudtam, hogy az élet nagy kérdéseiről kéne írnom, arról, hogy miért vagyunk ezen a földön, mi a célunk, hová tartunk, hiszen ezek a dolgok foglalkoztattak engem igazán. Bármennyire patetikusnak hangzik, még aznap este írtam egy igen haragos levelet Istenhez, amelyben arra kértem, adjon nekem válaszokat. Konkrét válaszokat vártam, nem szimbolikusakat, tényleg tudni akartam, hogy mi a feladatom itt ebben az életben. Másnap reggel bekapcsoltam a számítógépemet és egy meghívót találtam a postaládámban egy rabbitól, amelyben kabbalaórákra invitált. Azonnal éreztem, hogy ez nem lehet véletlen, válaszokat kértem és tessék itt van a kulcs hozzájuk. Elmentem tehát az órákra. Addig nem tudtam semmit a kabbaláról, de azt gondoltam, néhány kérdésre talán választ kapok. Azt viszont nem is sejtettem, hogy végül ez segít hozzá, hogy író legyek.

Hitt azelőtt ezekben a dolgokban?

Mindig is érdekelt a misztika, de elég kritikus voltam. Sosem fogadtam el az olyan tanításokat, amelyek azt mondták, azért kell hinni valamiben, mert valaki azt mondta nekem, hogy higgyek benne. Mélyebben akartam látni, nem pedig parancsolatokat követni. Azért kezdtem el érdeklődni a kabbala iránt, mert nem vallás; itt nem szabályok vannak, ez egy filozófia, amit kutatni kell, amit meg kell érteni és aminek a működését a való életben is meg lehet tapasztalni. A kabbala azt tanítja, hogy ismerd fel és kövesd a neked küldött jeleket, higgy bennük és általuk megvalósíthatod a legnagyobb álmaidat is. Ha érzékenyek vagyunk a jelekre és követjük őket, akkor olyan helyekre vezetnek el minket, olyan emberekkel találkozhatunk, akiktől tanulhatunk.

Eheti válogatásunkban lesz jófej bíboros arról, szokott-e Istenre haragudni, és egy angyali szerzetes, aki derűjével mentett életeket a Gulágon. Robogó-retro: a Berva és a Panni. Ahová minden út vezet: Itália piazza-i. Paddingtton mackó is elfoglalja a tévét, valamint befejezi a befejezetlen szimfóniát. Írók és koanok a Vajdaságból. Egy gazdaságtörténész humoros esszéi, avagy hogyan kezdődött a reneszánsz: Edward király elhatározta, hogy visszaszerzi legkedvesebb franciaországi szőlőbirtokait. A forrás, ahonnan Arany is merített. Egy depressziós morfiumfüggő, romantikus hősszerelmes expilóta: Göring életrajza.
(a kello.hu és egyéb könyves oldalak nyomán.)

Részlet Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu! címmel, november 23-án megjelenő regényéből (info: Terézanyu.hu). 

     Ugye tudja, hogy maga nem egy Esterházy Péter?

     – vont kérdőre az Állítsátok meg Terézanyut! című könyvem bemutatóján, szigorúan összehúzott szemöldökkel, egy neves lap irodalmi szerkesztője.

     Szaporán bólogattam.

Milyen hülyén is festenék fiatal nő létemre hullámos ősz sörénnyel – gondoltam. – Persze hogy nem vagyok Esterházy. Akkor például nem a nyolckerben élnék, hanem egy családi háznak látszó kastélyban valahol jó levegőn. Ahol sok fa van. Saját platánok, például.

Azt szívesen elfogadnám, amelyik egy szigeten magasodik a szigligeti Esterházy-kastély parkjában.

A lapszerkesztő, akinek tiszteletet parancsoló szálfatermete, mély baritonja, gondosan ápolt, hófehér haja és hozzá tökéletesen passzoló jóságos Télapó-szakálla volt, elégtétellel bólintott.

Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Metropolis média Kft., Budpest, 2009, 224 oldal, 2370 Ft.

 

Stokernek ez a kései műve kimondottan rossz, ám ugyanennyire érdekes is. Amit el lehet szúrni benne, az el lett szúrva, egész egyszerűen azért, mert Stoker nem volt különösebben tehetséges szerző. Nincs a történetnek fókusza; csapong; bizonyos helyeken szükségtelenül túl van írva - ahol meg éppen kifejtésre lenne szükség, szűkszavú. Logikátlan epizódok követnek logikátlan epizódokat - még a fantasztikus sztorin belüli logikának sem rendelve alá magukat. A narratíva követésére kényszerítő józan paraszti ész hiányzik belőle. Stoker, ahogy az amerikaiak mondani szokták, egy marék szart a falhoz vágott, kíváncsian, mi ragad meg rajta.

A Fehér féreg fészke egyértelmű forrása Stephen King Az című regényének. Stoker könyvében az Ausztráliából hazatérő ifjonc bácsikája örökébe lépne, ám mielőtt földbirtokosi békéje teljessé válhatna, szembe kell szállnia a környék szörnyével, a mélyben lakó Fehér Féreggel - aki/ami nem más, mint a szomszéd földbirtokosnő gigantikus kígyó alakjában (nem spoiler: Stokernek a sejtetéshez sincsen semmi érzéke, a csaj legelső felbukkanásakor már sziszeg és kígyómód viselkedik.)

Amihez Stokernak viszont van érzéke, azok a csúcspontok, kár, hogy nagy mennyiségű zagyvaságon kell átrágnia magát az embernek, mire eléri őket. A naplóregény nyikorgó vázán egyensúlyozó Drakula sem egy virtuóz mesélő könyve, de a Drakula épp naplóregény volta által nyer egyfajta "blair witch project"-i személyességet. Ez a Fehér féreg fészkéből hiányzik - hullámzó, túlírt, túlbeszélt grand guignol pastiche az egész, néhány grandiózus akciójelenettel megfűszerezve - mikor a dinoszaurusz méretű féreg vízi úton ered hősünk és asszonykája nyomába, keresztülúszva Anglia folyóin, tavain, nos, bár az epizód orbitális marhaság, elismerés illeti Stoker tökösségét, hiszen a legelső Kaiju-sztorit veti ekkor papírra (guglizd meg.)

Igazság szerint tonnányi hibája ellenére, sőt, ezek tobzódó volta miatt még akár szimpatikusnak is nevezhetném a könyvet, ha nem lenne sötét-őrülten, fröcsögős mód, lincselősen rasszista. Rendben, persze: Stoker egy hanyatló egykori világbirodalom gyermeke, aki abban nőtt fel, hogy ha nem vagy white, anglo-saxon, protestant, akkor egyenlő vagy az állattal. Na de kérem szépen, akkor hogyan lehetséges mégis az, hogy pl. Rider Haggard ötven évvel korábban már olyan brit bestsellert ír (Salamon király kincse), amelyet az akkori viszonyok között szinte liberálisnak nevezhetünk? Vagy hogyan hozhatja ki egy évvel a Fehér féreg után Edgar Rice Burroughs a maga Tarzanját, amely az afrikai bennszülötteket ugyan egzotikumként kezeli, mégis emberszámba veszi. Stoker regényében a mindenféle emberalatti szemétnek százszor elhordott egyetlen fekete figura ráadásul még csak előbbre sem viszi a sztorit: undorítónak és erkölcstelennek lefestett alakja a féreg első áldozata lesz, anélkül, hogy sorsára vagy a szerző által reája zúdított mocsokáradatra bármiféle cselekedetével rászolgált volna.

A kötetet a nagyszerű Kuczka Péter a szubkultúrák és a horror természetének elemzésével foglalkozó 1976-os tanulmányának reprója zárja. Mélyelemző munka, és bár az jött le nekem belőle, hogy Kuczka nem mert sem a magaskultúra, sem a műfaji irodalom/film oldalára odaállni, csupán emiatt a tizenvalahány oldal miatt már érdemes megvenni a könyvet. 

B+

Jun Mi-Kjong: A vízisten menyasszonya 1-2.

Vad Virágok Könyvműhely, 2008, 192 és 180 oldal, 1890 Ft.

 

Halandó ember és halhatatlan isten szerelmének története, viszontagságai nem maradhatnak ki a mítoszokból, merüljön ki akár futó kalandokban a görög mitológia csélcsap főistenének szokása szerint, vagy köttessen házasság, mint a jelen – koreai mitológián alapuló – képregény esetében.

 A vízisten menyasszonya ugyanis (mint azt az első kötet utószavából megtudhatjuk) a koreai mítoszokon alapul, bár a szerző meglehetősen szabadon kezeli azokat. Habek, a férfi főszereplő, a víz istene ugyanis valóban fontos szereplője a koreai mítoszoknak (eredetileg folyamisten), míg Szoa, a női protagonista Jun Mi-Kjong fantáziájának szüleménye. A történet, mint sok képregényben, teljesen hétköznapi környezetben kezdődik, hogy aztán áthelyeződjön a természetfölötti birodalmába, csakhogy ezúttal az átlagosnak mondható főhősnő nem azért kiválasztott, mert átlag feletti képességei vannak, hanem átkerül egy másik, az övétől sokban különböző világba, ahol más szabályok és törvények uralkodnak.

Elvileg. Habek isten víz alatti birodalma az istenek világa is egyben (vicces, de a tűz istene is itt él, de ha emberi lénynek nem jelent különösebb gondot, hogy levegőt vegyen a víz alatt, akkor ezen már igazán ne akadjunk fenn). Szoa falujában régóta nem esett az eső, nincs termés, éhínség fenyeget, nosza, áldozzunk fel egy szép lányt a víz istenének (nem tudom, másnak is eszébe jutott-e a magyar animecsatornán is futó japán sorozat, a Jigoku Shoujo, azaz Pokoli lány, ahol egy hasonló rítus torkoll tragédiák sorozatába), azzal kiengeszteljük, lesz eső, termés, minden, ami kell. Szoát látomás útján választják ki, várható halálán ő is, családja is láthatólag könnyen túlteszi magát, elfogadja a sorsát, hogy meg kell halnia a közösség érdekében (ebből sejthető, hogy ez nem olyan komor hangvételű történet, mint a Pokoli lány). A hangsúly az embernek az istenek világába való beilleszkedésére helyeződik, bár ez a világ egyáltalán nem olyan félelmetes, mint azt a főszereplő vagy az olvasó hinné.[...] Bővebben!

A
Antoine de Saint-Exupéry és Joann Sfar: A kis herceg

Vad Virágok Könyvműhely, 2009.

 

Gyönyörű ez a nagyalakú képregényalbum, ráadásul masszív, súlya van, gravitasa. Mondanám, hogy az év gyerekkönyve - nem csak gyerekeknek - de mivel gőzöm sincs egyébként a hazai gyerekkönyv-kiadásról, túlzás lenne. Ettől függetlenül nem tartom lehetetlennek.

Egyből fórral indul, egy remekművön alapszik. Saint-Exupéry magnum opusza olyan réteges, a befogadót többféle asszociációra buzdító csúcsteljesítmény, amelyet a saját területén maximum Roald Dahl tud überelni. Az ünnepelt francia képregényművész, Sfar képes a metaforatömeget, amely Saint-Exupéry eredetijét alkotja, a saját adaptációjában benne tartani, és rajzaival, képei időzítésének eleganciájával ha nem is hozzátenni, de egyfajta saját interpretációt papírra vetni.

És ezek a képek szenzációsak. Sfar a maga szálkás, részletes, naív stílusával éppen a megfelelő ember a feladatra. A gyerekszemeknek bizonyára kedves, gyönyörű, erős színekkel megfestett történet mélyéről egyfajta ideges vibrálás árad, épp az a szívbemarkoló egzisztencialista bizonytalanság, amely Saint-Exupéry eredetijének lényegét is adta.

Az a rózsakurva, a tüskéivel... Az kell.

A francia sajtót is egy író, az idei Goncourt-díjas írónő, Marie Ndiaye kijelentése bolygatta fel. Ndiaye a Sarkozy-féle Franciaországot egy interjúban "szörnyűségesnek" minősítette; a kijelentés miatt az írónőt élesen bírálták a parlamentben. A Libération című párizsi napilap szerint támadás rávilágított a jobboldalon és a kormányban uralkodó hangulatra.

A Libération külön interjúban szólaltatta meg Frédéric Mitterand kulturális minisztert, aki csütörtökön jelezte, hogy nem kíván részt venni a vitában. Pedig az azt kirobbantó Eric Raoult kormánypárti képviselő őt szólította fel, hogy figyelmeztesse az írónőt a "visszafogottság kötelességére" és az országimázs, a nemzeti egység, illetve a köztársaság képviselőinek tiszteletben tartására.

Az írónő is a minisztertől kérte, hogy tegyen pontot a szerinte groteszk vita végére. Mitterrand a lapnak megismételte korábbi álláspontját, de hozzátette, hogy szerinte nem érte támadás Ndiayét, csak a két fél nem ért egyet egy kérdésben. Azt is elmondta, hogy nem szeretné, ha hivatala panaszirodává válna.

Paul Quino, a Libération szerkesztője szerint Eric Raoult és a többi Ndiayet támadó képviselő "cenzúrajavaslata" rávilágít a jobboldalon és a kormányban uralkodó hangulatra, és "arra, hogy a tekintélyelvűség és a maradi gondolkodás továbbra is jelen van a francia jobboldalon, valamint hogy Nicolas Sarkozy részben a jobboldal ezen részének köszönheti megválasztását".

Az elhíresült Kertész Imre-interjú kapcsán a Litera körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez, arra volt kíváncsi, hogy túl a botrányon, milyen mélyebb összefüggések és problémák hozhatok szóba és kerülnek új megvilágításba Kertész nyilatkozata kapcsán. A beérkezett válaszokat folyamatosan közlik.

"Elmúlik ez a kis téboly"

Elsőnek Grendel Lajos, Lengyel Péter, Selyem Zsuzsa és Vári György reagálását olvashatják.

"Kertész Imre nem botrányhős, hanem író"

Másodszorra Horkay Hörcher Ferenc, Márton László és Sándor Iván válaszoltak a litera kérdéseire.

"Magasabb nívóra lenne szükség"

Harmadik körben Bán Zoltán András, Szántó T. Gábor és Tamás Gáspár Miklós osztotta meg gondolatait az olvasókkal.

"Sértődés sértődést szül"

A negyedik részben pedig Takáts József és Borbély Szilárd reflexiói olvashatók.

Könyvek, amik sorozatunk mostani szériájának végére értünk, búcsúzunk a megkérdezettektől és rövidesen jelentkezünk további kortársak további könyves kérdésekre adott válaszaival. A sorozat végére hagytuk a legizgalmasabb témát, most annak jártunk utána, hogy milyen fontos írásokat nem olvastak kortársaink.

Fehér Béla

Most merjem? Merem! Stendhal untat, egy regényét sem olvastam. Proust valahogy kimaradt. A Bovarynét sem olvastam. Ajjaj! Nem dicsekszem tovább!

Interjú Fehér Bélával a Literán
Recenzió Fehér Béla könyvéról a Literán
Fehér Béláról a Hitel honlapján
Részlet a Könyvhétre megjelent Lecsó című kötetből

Recenziónk a Lecsóról

A
Roger Zelazny: A Fény Ura

Agave,Budapest, 2580 Ft, 240 oldal

 

Az Agave sci-fi klasszikusokkal erősít. Nagyon helyesen, teszem hozzá. Viszont így rettenetesen megnehezítik a dolgomat, mert valódi klasszikusokról írni nagyon nehéz – főleg azért, mert megálljt kell parancsolni a gátlástalan ömlengésnek. Imádom Zelaznyt, na. Mint másik kedvencemnek, Neil Gaimannek, neki is a mítoszok, mesék, legendák a kedvenc alapanyagai, ezekből táplálkozik A Fény Ura is - egész pontosan a hindu mitológiából és buddhista tanokból.

Ennek ellenére nem fantasy regény, hanem valódi sci-fi: (Az itt leírtak nagyon hamar kiderülnek, nem [sok] spoiler jön) a hindu istenekről rögtön kiderül, hogy űrhajós-telepesek, akik egy új bolygón az őslakosokat leigázva, az embereket pedig középkori szinten tartva uralkodnak.

Ezt elégeli meg Sam (aki a Mahasamatmanból a maha és az atman használatától általában eltekint), aki az új világban Buddha tanai mögé bújva veszi fel a harcot régi társaival. Újra lejátsszák a régmúlt történeteit, megbolondítva annyival, hogy mindenki teljesen más okból cselekszik, mint az eredeti mítoszokban. Erre még valószínűleg nem kapja fel a fejét senki, mert azóta rengetegen megírták már ugyanezt, de ez is a baj a klasszikusokkal. Annyiszor találkoztunk már egy adott témával a fantáziátlan hollywoodi rereremake-ekben, hogy az eredetivel találkozva már csak unatkozva vállat vonunk. Ne keseregjünk, hisz ettől még Zelazny regénye mestermű! Ezt nem a retrofíling vagy a kritika nélküli tisztelet mondatja velem, A Fény Ura megállja a helyét bármelyik mai sci-fivel összehasonlítva.

A Nyitott Könyvműhely jóvoltából kaptunk egy példányt Richard Dawkins A legnagyobb mutatvány című könyvéből, amihez egy igazi, felkészült szerzőt keresünk. 

Mit kell tenned a könyv megszerzéséhez?

Írj Richard Dawkins valamelyik korábbi munkájáról 5000 leütést (átlagolvasónak, érdekeset, felkészültet) a konyvesblogKUKACgmail.com címre. A szerintünk legjobb szerzőnek elküldjük A legnagyobb mutatványt megírásra.

Erről a könyvről van szó:

150 évvel ezelőtti megjelenésekor Charles Darwin főműve, A fajok eredete megrázó erővel hatott kora társadalmára és a vihar máig nem csitult. Miközben az evolúciót a világ vezető tudósai, sőt teológusai ma már egybehangzóan tudományos tényként fogadják el, még mindig több millióan kérdőjelezik meg a helyességét. A legnagyobb mutatványban Richard Dawkins az „intelligens tervezéssel” és azokkal a kreacionista tanokkal száll szembe, amelyek megkérdőjelezik az evolúció tényét.

A világhírű brit tudós új könyvében egy nyomozó szemével vizsgálja a természetes kiválasztás számos példáját, és tárja fel előttünk az evolúció folyamatának részleteit.

A könyv megjelenésének időzítése tökéletes, hiszen korábban soha nem látott mértékű burjánzásnak indultak azok az áltudományos nézetek, amelyek szószólói cáfolni akarják az evolúció elméletét. Dawkins merészen - gyakran ironikusan – száll szembe ezekkel a tudománytalan állításokkal, és miközben sorra veszi őket, szórakoztató bepillantást nyújt a természet világába és annak helyes értelmezésébe. A legnagyobb mutatvány az emberi törzsfejlődés, a biológia, a molekuláris genetika és a mai tudomány más területeit lebilincselő formában mutatják be az olvasónak.

Richard Dawkins angol etológus, evolúciós biológus, népszerű tudományos író. Az Oxfordi Egyetem Faculty of Public Understanding of Science vezetője. A Royal Society tagja. Számos világhírű bestseller szerzője, A legnagyobb mutatvány a 10. könyve.

Gerevich András: Barátok

Kalligram, 2009, 88 oldal

 

Gerevich András új kötete vallomásos versek gyűjteménye. Olyan verseké, amelyek a homoszexuális férfitapasztalatot igyekeznek megfogalmazni a lehető legpontosabban, és legszemélyesebben. A homoszexuális tapasztalat szerkezetének feltárása, lényegi pontjainak kitapintása és kirajzolása persze itt nem pszichológia, vagy politikai, hanem első sorban nyelvi feladat. A Barátok című kötet nem tesz mást, mint folytatja ennek az önként vállalt feladatnak a teljesítését, folytatja a sötétben tapogatózást. A versszövegek tétje tehát éppen az, hogy sikerül-e érvényes nyelvet találni ehhez a ma még alig-alig megfogalmazott tapasztalathoz. A válasz egészen egyszerűnek tűnik: hol sikerül, hol meg nem.

Részlet a kötetből itt >>>

A kötet címadó verse, a Barátok éppen a szóvá tétel problematikusságára hívja fel a figyelmet:

„A felhős ég alatt feketék a fák./Sehol egy ember. Csend. Repülök./ Rég láttalak. Hiányoztál. (…) Tíz éve jól cserben hagytál – nevetsz, /figyeled, ahogy lesütöm a szememet./Olyan mindegy, mondod, rég volt már.”
[...] Bővebben!