Döbbenetes élmény a Small Worlds, nem is a flashjátékipar, inkább a művészet remekének kell tekintenünk. Játszani amúgy sem nagyon lehet benne: mehetünk jobbra, balra és ugrálhatunk – ennyi. Az egyszerű játékmeneten túl azonban ott a felfedezés öröme, ami minden játékban megvan valamilyen szinten, de a Small Worlds kifejezetten erre épül. Mert ahogy haladunk előre a pályákon néhány pixeles főhősünkkel, úgy tágul körülöttünk a világ, a nagy pixelekből egyre kisebbek lesznek, mindent láttunk, amit már felfedeztünk, és egyszer csak rájövünk, hogy sztorija, így célja is van a mászkálásunknak – de ez szinte mellékes, a játék célja maga a mászkálás (vö. az út célja az út maga). És most végigjátszom újra, mert annyira bejött a cucc. Az alkotó, David Shute nevét pedig megjegyeztem – ez a csávó egy zseni.

Úgy indult az egész, hogy valami rövid kis szösszenetet kerestem, mert nem volt sok időm játszani. Aztán azon vettem észre magam, hogy már több órája a Magic Pipes! előtt ülök, és nem bírom abbahagyni. Pedig nem egy bonyolult feladat meghatározott darabszámú, különféle alakú csővel összekötni az adott pontokat egymással. Sokkal inkább a ravasz felvezetés a hibás: a játék első három fejezetének pályái könnyedén megoldhatók, legfeljebb kis csűrés-csavarás, fejvakarás árán, ami főként abból adódik, hogy nem mindig kell az összes elem. Aztán elér az ember lánya a negyedik fejezethez, és ottragad. Nagyon-nagyon hosszú időre. Rég találkoztam már ilyen egyszerű, és mégis lebilincselő logikai játékkal. A sejtelmes zenével és a háttérrel együtt nálam simán ötös.
[alternatív link]

A banditák elrabolták szegény Simon kincsét, pedig megdolgozott érte - a homokvár építése nem könnyű feladat egy háromévesnek. Simon hamar gumicsónakba pattan a testvérével, hogy teniszlabdákkal felszerelkezve visszaszerezzék jogos tulajdonukat. Még biztosan sokan emlékeznek a kilencvenes évek elején megjelent Gorillas című banándobálós játékra (vagy akár a Worms néhány fegyverére). Akiknek az tetszett, annak a Raft Wars is bejön majd. A történet fordulatoktól sem mentes, a meglepő végkifejlethez sok banditát kell leteniszlabdázni.
[Alternatív link]

A macskás játékok a gyengéim. Az Adventurous Eric viszont nem ezért nyűgözött le. Egy macska egy napját kell végigkövetnünk, sajna, szó szerint, mivel típusát tekintve az általam eléggé utált maze-game, vagyis a "mozgasd az egérkurzort a megadott útvonalon"-fajta. A kézzel rajzolt, lenyűgöző képek teszik egyedivé és szórakoztatóvá a játékot. Az egész kettő perc alatt lejátszható, cserébe a teljesítésért jutalom jár, letölthető háttérképek formájában.
[kongás link]

A Trap Master szépen ötvözi a várvédő-lövegtonyos stratégiákat a hagyományos disztrojjal. A címszereplő csapdamester, azaz a játékos feladata, hogy megvédje a várában levő kincsesládát, amit egyre erősebb hullámokban támadnak behatoló harcosok, katapultok, varázslók és egyéb fantasy toposzok. A védelem két fő pillére a várban elhelyezett csapdák (lövegek, lezuhanó plafonok, stb.), illetve házi szörnyünk, amivel kedvünkre gyilkolhatjuk – vagy akár meg is ehetjük – a behatolókat. Persze rengeteg fejlesztési lehetőség van, rámehetünk arra, hogy a szörnyünket turbózzuk fel, gyúrhatunk a lövegtornyokra, de a ládát is megacélozhatjuk. A grafika kellemes, a szörnnyel való akciózás pedig feldobja a hagyományosan monoton játékmenetet, szóval nálam kiérdemelte az ötöst.
[alternatív link]

Aranyosan szemétkedős játék a Wake Up the Box. A különféle pályákon egy cél vezérel bennünket: felébreszteni az édesdeden szundikáló dobozkát. Ezt mindenféle pályaelemek lehelyezésével érhetjük el, kicsit hasonlít a dolog az Incredible Machine-mutációkra. A grafika és az ötletesség miatt érdemes eljátszani vele, mert amúgy gyalázatosan rövid, egy kávét sem lehet meginni a végéig.
[alternatív link]

Csodálatos disztrojjal állt elő az inkább trükkös és cuki játékairól ismert Nitrome. A Graveyard Shift játéktechnikailag olyan, mint a jó öreg játéktermi gép Operation Wolf volt: szép lassan gördül a pálya, azon fel-felbukkannak ellenfelek, nekünk pedig le kell lőnünk őket, mint egy céllövöldében. Az egyébként unalmas játékmenetet feldobják az ötletes ellenfelek (akik mindenféle gonoszságot dobálnak ránk, amiket pajzsunkkal védhetünk ki), a megmentendő szűzlányok (akiknek az útjából minden zombit, mászkáló növényt és egyéb rusnyaságot ki kell irtanunk), illetve ötpályánként a főszörnyek. A grafika és a hangok pedig hozzák a szokásos Nitrome-minőséget, ráadásul ez most nem is annyira szemétparaszt, mint a csapat legtöbb játéka. Jár az öt pont.

Az Amanita Design ismét maradandót alkotott, nagyjából fél perc kellett, hogy beleszeressek legújabb játékukba. A Machinarium világát kézzel rajzolták, minden egyes apró részletet kidolgozva, sokkal szebb, mint a Samorost sorozat volt. Maga a játék a point'n'click vonalat erősíti, ötletes megoldásokkal, remek fejtörőkkel, és (legalábbis számomra) nehéz logikai feladványokkal. Sajnos a teljes játék fizetős, de még a hazai pénztárcákhoz képest sem tűnik soknak az a 3500 forint, amit elkérnek érte. Főleg, hogy mp3-ban megkapjuk a játék zenéjét is, ami ugyancsak elképesztően jól sikerült. Ha a Plants vs. Zombies-ra azt mondtuk, hogy érdemes megvenni, akkor ez a Machinariumra sokszorosan igaz. Nekem ez az utóbbi évek legjobb játéka, akkor is, ha nem csak a flashjátékokat nézzük. (Pedig a Borderlands is jól sikerült...)

Elnézést a következő intermezzoért, rövid időre megszakítjuk adásunkat egy kis reklámmal. Pár napja indult el új blogom, a IDDQD, amiben három cimborámmal osztom az észt a játékpiac érdekességeiről (szóval igazából nem is az én blogom, hanem négyünké). Wtf-hírek, pletykák, sztorik, örök élet, ingyen lőszer. Akit érdekel az ilyesmi, klikkoljon és esetleg könyvjelzőzzön.

Őszintén megvallom, hogy a shoot’em up játékok – azaz a scrollozódó pályán játszódó lövöldözős marhaságok – az én bűnös élvezetem. Bármennyire is unalmas a játékmenet, az újabb ellenfelek és fejlesztések kedvéért képes vagyok végignyomni a legegyhangúbb shoot’em upot is. Szóval nekem bejött annak idején a Frantic első és második része, bejött a Pixelvader, most pedig bejött a Red Fluxion is. A játék annyiban különbözik csak az előbb említettektől, hogy több benne a fejlesztési lehetőség és az ellenséges lövedékek száma már nem milliós, inkább milliárdos nagyságrendű. De komolyan, kezdi megközelíteni a hírhedt Mushihime-sama című játéktermi pénzbedobós játék szintjét, pedig annál már nincs tovább. Hétfői indításnak remek.
[alternatív link]

A Full Moont az a Bart Bonte készítette, akinek a Me and the keyt köszönhetjük, és a játék le sem tagadhatja alkotóját. Ugyanazért remek, mint elődje: ötletes pályákon kell megtalálni valamit – ezúttal egy-egy gyümölcsöt a főhős nyúlnak –, a későbbi feladatok egyre jobban próbára teszik logikai érzékünket. És ugyanaz a gond is a játékkal, mint az előddel: túl könnyű, túl rövid, túl élvezetes ahhoz, hogy ne bosszankodjunk, amikor tíz perc alatt végigvisszük.
[alternatív link]

Nem vagyok ellene a csillivilli játékoknak, sőt, egy szép grafika nálam egy unalmasabb játékot is képes ellensúlyozni. Épp ezért lepődtem meg, hogy a Flood Fill mennyire le tud kötni, milyen élvezet vele játszani. Pedig teljesen fapados, mind a játék alapötletét tekintve, mind a megvalósításban. Adott négyféle szín, és előbb egyszerűbb, majd egyre bonyolultabb formák. A lényeg, hogy úgy töltsük ki a különféle szeletecskéket, hogy ne kerüljön azonos színű egymás mellé (egyébként a matematikában ezt hívják négyszín-tételnek, és volt már olyan játék a blogban, ami erre épült). Akinek a játék túl egyszerű, az hajthat az aranycsillagokákra is, amelyek azért járnak, ha a lehetséges legkevesebb színnel hajtjuk végre a feladatot. A legfájóbb pont, hogy a játék csak húsz pályát tartalmaz, gyorsan végig lehet nyomni.
[alternatív link]

Stone Age még megvan valakinek? 17 évvel ezelőtti cucc volt, egy dinoszaurusszal kellett benne különböző pályákon végigmenni, miközben az egyes pályaelemekkel csak faltól falig lehetett közlekedni. A Guardian Rock hasonló logikai játék, csak főhősünk egy mágikus sziklatömb, akinek behatolókat kell lepucolnia a pályáról. Dolgunkat egyirányú utak nehezítik – vagy éppen könnyítik – meg, és persze vannak ütközésre eltűnő téglák, halálos lándzsafalak, meg minden, ami egy ilyen játékba kell. A kivitelezés pofás, a 48 ingyenes szint hosszú időre leköt (akinek nem elég, annak van további 48 fizetős), szóval engem megvett..

Lehet, hogy a most következő játékot már ismeritek páran, mivel egyrészt nem mai darab, másrészt pedig egy hónapja az addict blog is lehozta - bevallom, én is ott találtam. A játékmenet rém egyszerű: adott 36 darab logó, nekünk pedig be kell pötyögni a hozzájuk tartozó nevet, minderre 8 perc áll rendelkezésünkre. Ez féltávig tűnik egyszerűnek, ugyanis az amerikai logók közül a felével találkozunk nap mint nap hazánkban - onnantól marad a találgatás meg az a kevéske ismeret, ami innen-onnan véletlen ránkragadt. Ha pedig végeztünk az első résszel, vár ránk egy újabb adag.

Mivel tozo nevű munkakerülőnk külön kérte, íme itt a bevarrt szájú rabok legendájának folytatása, ráadásul rögtön a második és a harmadik rész is. A játékmenet ugyanaz, mint korábban volt, a képek továbbra is gyönyörűek, és a történet is elég érdekfeszítő ahhoz, hogy az ugyanúgy meglévő hibák (túl pontos katintás kell, néhol alig-alig észrevehetőek a különbségek, és nagyon hosszú a képek közötti átmenet) ellenére is végignézzük az egészet. Aki kedvelte az első részt, biztosan élvezni fogja ezeket is. Aki pedig nem, az megnyugodhat: a történetben nem nagyon van elég puskapor egy újabb adagra :-).
[alternatív link: 2., 3.]

Az első rész után - a Kongás premiert a Halloweenre időzítve - megjelent a Ghostscape második része. Ezúttal egy nyomozó bőrébe bújva kell egy elhagyatott kempingben bizonyítékokat, tárgyakat, fotókat gyűjtenünk, a megfelelő felszerelés segítségével. A képi világ ismét borzongató, a történet kellően érdekes (főként, ha a naplókat is elolvasgatjuk), a feladatok viszont elég könnyűek, nekem csak a pentagrammás barlangba való bejutás okozott kevésnyi fejtörést. A végén pedig vártam volna valami slusszpoént, de ez bizony elég laposra sikeredett. Rövid, szórakoztató kikapcsolódás a point-n-click kedvelőinek hideg őszi éjszakákra.
[alternatív link]

Érzékeny lelkűek nehogy kipróbálják a Hobo című kreténséget, a verekedős játékok rajongóinak viszont mindenképpen ajánlott. Egy csövessel kell feldúlnunk egy csendes városka nyugalmát, kezdetben csak üthetünk és rúghatunk, később már mindenféle kombó (köpés, fikázás, böfögés, meg a többi) is rendelkezésünkre áll. A megvalósítás nem rossz, de a játékmenet kicsit monoton. Nem egy maradandó darab, de pénteki levezetésnek éppen megfelel. (Köszönet ViZionnak a linkért.)

Elérkezett a halloween, kigyulladnak a töklámpások, a gyerekek pedig mindenféle ijesztő jelmezekben járnak házról háza abban a reményben, hogy minél több cukorkával zárják majd az estét. Idilli, nem? Azonban nem mindenki örül ennek ennyire. A Halloween Sugar Rush főhőse is ezen kevesek közé tartozik, ugyanis a gonosz kölkök összetapossák a gyönyörűen gondozott kertet, ezt pedig nem nézheti tétlenül. Így hát szűrőt húzott a fejére, erszényét pedig teletömte óriás cukorkákkal, amiket egy jól irányzott mozdulattal a "támadókhoz" vág, így próbálva megvédeni szeretett kertjét. Időnként bónusz fegyvereket is bevethet, vagy egy-egy sávba némi öntözéssel életet is lehelhet (nem mellesleg az öntözőrendszer az adott sávban támadókat is meghátrálásra kényszeríti). A cél és az eszközök tehát adottak, az ötlet és a megvalósítás pedig remek - garantált a jó szórakozás.

Rengeteg olyan játék létezik, amiben menekülni kell az ellenség elől, azonban nem sok olyanról tudok, amiben valaminek az elrejtése a cél. Márpedig a Cover Orange ilyen: egy (vagy két) narancsot kell elbújtatnunk a tüskék elől, amiket egy gonosz felhő zúdit rájuk. Mindezt néhány elem segítségével tehetjük meg - és sajnos tényleg csak pár fajtával találkozunk a játék során, amit ráadásul még eléggé gyorsan végig is lehet vinni. Pedig egy picit több elemmel és nehezebb pályákkal ötöst érdemelne.
[alternatív link]

Volt már néhányszor gyorsgépelős játék a blogon – legutóbb egy facebookos –, de a Clockwords: Prelude az egyik legjobb a műfajban. Az ilyen játékokban ugye általában megadott szavak begépelésével ölhetjük az ellent, de ebben a mutációban bármilyen angol szóval próbálkozhatunk. Ráadásul a pályák (összesen 40) között erősíthetjük a betűkészletünket, többet sebző betűket kotyvaszthatunk ki egy e célra szolgáló masinával. Mindehhez jön egy vicces rajzfilmes-steampunkos környezet és remek zene, én nem nagyon találtam kivetnivalót benne.
[alternatív link]