» Publishers, Monetize your RSS feeds with FeedShow: More infos (Show/Hide Ads)
Tehetetlenség, mikor a fejemben összeállt egy kép hazugságokból és egy idő után nem tudtam már elválasztani a valóságot a képzelettől; haragudni akartam inkább mert ez így megfeszülés, mert akarom őt, mert képtelenség ezt bírni így.
Elmondani mindent újra.
Huszonhárom üzenetben szégyentelenül.
Huszonhárom ima.
Az üzenetek nem maradtak olvasatlanul.
Kellek. Szeret. Dühös rám.
Én nem tudom, helyes vagy helytelen, tanácsként ingyen kaptam:
Az embernek önmaga legyen a legfontosabb.
Hát legyen nekem ezért, hiszen akarja!
de
önző és szétfagyott egóm őszinébben vall: hagyja szeretni ezt az egyet itt,
aki feltétel nélkül, időtlenül - napjaink minden áldott és átkozott pillanatában ugyanúgy
szereti.
Ezerszer végigálmodom, hogyan kellene jónak lenni, hogyan kellene a másik szemében annyira fontossá válni, hogy nagyon akarja akkor is, ha az ész és a logika; a saját félelme erősebbé válik mint a szeretet.
Tudom, hogy szeret. Tudom.
Épp ezért kellene jól befejezni amit elkezdtem, megítélni pártatlanul a jót és a rosszat és dönteni arról, neki mit adhatok még.
Hogyan legyek jó.
Nem kérlelni, csendben maradni, elmenni messze ha így boldog lehet, ha nekem mindegy, ha már elfáradtam és nehezen írok új mondatot.
Megállni és hagyni menni másokat utána - és nem tudni róla.
De ez, ez a félelem, ez odafurakszik és azt mondja, talán holnap.
És én bolond, ma még hiszek neki.
Akarom hogy szeressen és bántson vele.
Ez még a várakozás pár mondata. Ünnepek és italok után tagadom - hogy bolondnak ne nézzenek -, de mégis valamiféle jobb napokról hiszem el, hogy közelednek.
Néha meg nem.
Úgy volt, nélküle megy el a mai nap és a hét egészen.
Egy ideje ezért óta azon rágódtam, hogyan lehetne mégis, hogyan lehetne nem hagyni, hogyan lehetne elviselhetővé tenni, felhívni valamikor, üzenni... és hogy talán jó is lesz, talán menni fog a többi elmaradt dolog így, ha elfogadom nélküle ezt a pár napot.
De ő ott volt reggel és a tervek, a felkészülés, a bizonyosság semmivé lett azzal a pillanattal, amikor megláttam az autóját... nem szívesen mesélném el a délelőttöt, azt az őt akarást, azt a hirtelen jött oktalan reményt és jeges bizonyosságot ami elzavart ma minden civilizált helytől messzire.
Nem leszek vele, csak pár szó délután. Túl kevés elérni bármit, és túl gyáva vagyok ajtót törni.
Úgy elveszíteném.
Így akar.
Várni, csendben.
Mint aki nincs.
Érteni nem kell, csak elviselni.
Átlépünk valami régiből valami újba, vagy legalábbis ezt hisszük egy ideig.
Szép dolgok ezek, ritkák, mint a születésnapok. Ünnepelni valók.
Az ember igyekszik felkészülni valahogy, várja és fél tőle, holott az egész
csak bennünk van és nem tart tovább, mint ameddig akarjuk - azután meg egyszerre
itt van, már semmi sem tartja vissza.
Másodperceink és történéseink most elrejtjük egy évszám mögé, és legközelebb csak annyit mondunk:
kétezernyolcban.
Kétezernyolcban szereztünk diplomát vagy új munkahelyet.
Kétezernyolcban nem mentünk nyaralni.
Kétezernyolcban született Kati lánya, kétezernyolcban alig esett a hó és
novemberben barkát szedtünk.
Kétezernyolcban szerettünk valakit és kicsit meghaltunk.
Holnap... ?
Holnap folytatjuk tovább ugyanígy.
Boldog új évet, századelő emberei.
Boldog új évet, Kavics.
A várakozás maga és a végén az a pillanat... már észreveszem amikor visszafojtom a lélegzetem.
Szúr.
Mint futás után.
Talán már nem is akarom érteni a miérteket.
Csak oda akarok érni, oda akarok érni akkor is, ha a korom hagyna játszani.
Pihenni, elhinni hogy csak holnapig egy kicsit -
Csak ő a fejben, szívben és férfiképzeletben - kitölt mindent, minden sarkot, percet, és az éjszakát.
Legyen már
úgy
megint
mielőbb.
A játék neve:
Szeretve engem nem simogat.
Jó játszani velem:
Míg ott vagyok, hagyom.
Csak később üvöltök.
p.s. másnapról:
Csak oktalan és vak düh íratta velem
Tudom, hogy ő nem játszik.
Valaki a pokolból.
Tudom.
Három és fél óra összefagyott keresgélés, százötven kép után ott volt előttem, félig nyitott szemmel, görcsbe markoló karmokkal, a fű között.
Így nem akartam.
És itt van a péntek esti, halk kérdésemre kapott igen.
Most hogyan lesznek a holnapok?
Ugyanúgy.
Nincs hó errefelé.
De úgy tűnik... ez itt most Karácsony lesz.
Mert apró gyerekek indulnak nagyapával esti sétára, nők állnak konyhapultnál lisztfoltos ruhákban, megszokott egyedüllétükben öregasszonyok és öregemberek a tévé előtt - tűrik a délutánt.
A naptár huszonnegyedikét mutat és mi úgy hívjuk: szeretet ünnepe.
Mégis kicsit más. Ilyenkor lesz kőkemény valóság a hiánya valakinek, ilyenkor tudunk gyűlölni valakit igazán, aki szeretetet hazudott, vagy csak úgy elment, meghalt vagy élni mer nélkülünk...
Ilyenkor éget mint a pokol, hogy nem lehetünk vele, ilyenkor bármik is vagyunk hétköznapokon, ma kicsit több minden bennünk, ami emberré tesz.
Vagyunk mi istenfélők és vagyunk hitetlenek, jók és rosszak.
Ma néhányan pátoszos szónoklatot mondanak családról, s meghatódnak saját nemességüktől, mások égre emelt könnyes szemmel énekelnek mennybőlazangyalt, és van aki ezért gúnyolja őket - más csak átéli úgy, ahogy illik.
Ahogy kell.
De valamiben egyformák vagyunk ma.
Most másképp szeretünk vagy gyűlölünk, hiányzunk vagy vágyunk valaki után. Másképp nevetünk és másképp sírunk: halkabban.
Ha hajszállal is, de esendőbbek vagyunk.
És szeretnénk apró gyermekek lenni, elhinni újra: vannak csodák.
Érezni az angyal kezét arcunkon ahogy nyílik az ajtó és tudni biztosan: ott az a fa - mielőtt meglátjuk a gyertyákat.
Nem mehetek sehova csak úgy.
Várok míg sötét lesz.
Amíg hív és én megyek - vagy hazaküld és nem leszek sehol.
Legyen egy nyomorult boldog ünnepi percig velem.
Ajándékot adni a kézbe, ami arcot úgy simít, mint senkié.
Én jó voltam végig. Megérdemelném.
Hallod ott fent...?!
Szavakat mondtunk egymásnak. Fontosakat.
Egy pillanatra a kezünk is összeért.
Távol és fájva - de szeretve vagyok: lesz ünnepem.
És talán készülődnek másféle napok.
A hétvége két napja tűnhetett volna gyorsabban is, és most jó a múlt idő - a szépre illik így utólag emlékezni, csak éppen
nem rémlik
semmi
ilyesmi.
Hétfő? Hétfő nem is volt.
Várni megtörténhetetlenre.
Nyelvtörő és képtelen.
Néha még ott vagyok. Mintha.
Miért? Nem tudom.
Talán nehéz még nem ott lennem. Emberi gyengeség.
A ködöt nézem, ahonnan jöttem, s nem tudom már, milyen ott mögötte.
Csak átrohantam rajta, az a pár méter világ látótávolságon belül mindig túl gyorsan tűnt el, hogy emlékezhetnék rá.
Nincs is ott semmi, csak ez itt.
Útpadka, sár.
A busz 16.07-kor fordul előttem, a szőke nő elrakja a telefont mielőtt felszáll.
Én maradok még kicsit.
Voltam már itt.
Majdnem olyan most is.
Igazságtalannak érzem, mert rossz és pocsékká teszi a napom: eső.
Halogatni egy mondat befejezését, félrefordulni jegyzetfüzettől az ablak felé. Még ne.
A pont a sor végén mindig olyan végleges.
Ahogy a csend is az.
Ma nem jött üzenet.
Egy kirakott fürdőkád a szemközti ház erkélyén, néha ember a járdán - így történik a nap, nem bánt és ígér semmit.
Valahol még távolodik egy éjszaka és közelít a következő,
mindig ugyanolyan hűvös és sötét.
Sosem marad el.
Ma nem törtem össze semmit, ma nem rohantam, ma a négysávos úton a zöldre meglóduló forgalmon nem csukott szemmel mentem át, épp csak elgondolkoztam mindenféle szavakon - a DHL futárnak persze erről más volt a véleménye és ezt közölte is - én ma óvatos vagyok.
Meglehetősen öregemberesen óvatos.
Egy vers ma megint félbeszakadt - az Agónia (búcsúvers, változhat még a cím, ennyit róla) -, egy októberi gyorshajtás emlékét idézés idézi (ez de jó!) és valaki félt, bántásnak véltem mondatait.
Jó lett volna fehér havat látni. Jó lett volna a tetőkről nyakba hulló hidegség: porhó jeges olvadása arcon és pulóver alatt.
Elvégre tél van, vagy mi a szösz.
Azután jó lenne vastag hótakaró - a sétányon, amerre délután járok
szépen eltakarná
a kavicsokat.
Valaki félt: bántásnak vélem mondatait.
Pedig nem. Dehogy.
Pedig hittem én!
És hiszek még
szerelmes gondolatokban.
Mégis... beengedhettek volna a kintmaradók kedvéért.
Jobb lenne úgy.
Mindig ostoba dolog gyászolni valamit, ami nem létezett - mégis valahogy emberi.
A világ, amiről álmodni mertem néha ébredés után is: úgy oszlott szét, hogy nem szóltak harsonák, nem volt csillagrobbanás.
Még egy kiáltás sem.
A péntek néha ilyen. November huszonnyolcadika sem volt más, és én sem.
Semmi nem történt.
De egy darabig az ember nem ír semmit, csak a nevét
mikor
átvesz egy köteg fényképet a fotós szaküzletben. 10 x 15.
Egy köteg kép egy másféle világból.
És nézi az embereket.
Azt az egyet ott - külön mindenkitől.
Jólesett a csend.
A parkolóban egy reggeli jegesablakkaparós félismeretlennek odavetett Jó reggelt majdnem komolyan gondoltam - hát miért ne legyen jó - bár rajtam kétnapos borosta és hajnali ágybazuhanás nyoma, gondolom ezért válaszolt némi késéssel és morcosan.
Mintha azt mondaná: te meg ki a fene vagy?
Miért, nem mindegy? Én is jeget kaparok, mint te.
Fel és le.
Egy jó orvos megmondaná, miért váltom át fekete-fehér képekké a téli csipkebogyó bokrokról készült, vöröslő képeimet; miért mosom a többin kivehetetlenné a hátteret, hogy csak egyvalami maradjon - egy pad, egy fa, egy sín, egy penészes kökény.
Biztos valami oka van.
A gépben minden kép születésekor a valóság színeit kapta:
zöld, kék és
piros.
Az optika szép valósága.
Ezt a félelemtelenséget még nem ismertem, ez végre valami új - csak a gyomrom még visszaszól a fejemnek - úgy tűnik, az idegpályák épek mert kegyetlenül fáj.
Én meg hagyom: jó érezni még valamit.
És kellett az a három kávé ma.
A fejemben egy történet ma nem az enyém, a féltésem másé, a dühöm egy idegené akit sohasem láttam.
És nem kértem több időt ott, ahonnan nem kaptam.
Ma nem kértem több időt.
p.s.:
Vajon egy régi énem beérte volna ma lelket bántó gondolatként egy halogatott
postai befizetéssel?
Örömnek várna egy esti filmet?
Ez itt miért akar többet?
Pokolba a mai nappal.
Reggellel, délidővel. A pokolba vele!
Időtlen volt, értelmetlen - mint mikor törik a csont... ahogy a két vég összeér folyton minden mozdulatra és nem marad abba, az idegek már szakadnának szét, elégnek -
Így maradt ez is itt bent.
Ordítana az ember, és csitítják: Halkan! Nem szabad!
Az este...? Az este akár ígérhet is valamit. De nem tudom.
Nem tudom.
Valahova indulok, valahol várok majd míg sötét lesz.
És azután elmúlik szépen az is.
Reggel az ócskapiac és fotózás előtt a tegnapelőtti kis cetlim nyomát kerestem, amit az autója előtt hagytam.
Vajon észrevette?
A tollal sötétben odavésett 'sz' betűt? Vagy ronggyá ázott estére?
Nyomát sem találtam.
Még emlékeztem hol parkolt. Ott ahol nem várhattam, csak az autója mellé álltam tíz percre, mintha.
Koldus, hazug koldusa vagyok.
Nem tudom, hol van, s nem tudom hol vagyok.
A földrajzi adatokat igen.
Csak a relatív helyzetünk, ez az egész - egyszerre vagyunk itt és mégsem - ezt nem értem soha.
Ha hagyta volna - hadd menjek el - ma talán titokban meglátogathatna.
Nekem semmivel sem lenne pocsékabb érzés némán nézni őt, mint most, mint így.
Lehetne szebb vasárnap is.
Huszonharmadika.